A technológia rövid története
A víz eróziós hatásaival környezetünkben számtalan helyen találkozhatunk. A természetes vizek (és az általuk szállított hordalékok) koptató hatásának a legkeményebb anyagok sem tudnak ellenállni. Amihez a természetnek hosszú évekre van szüksége, azt ma már, ipari felhasználásra is alkalmas sebességgel, és pontossággal végezhetjük el, az ultra nagy nyomású technológia segítségével.
A gyökerek egészen a 19. század végéig nyúlnak vissza, amikor már arany bányászata során használtak nagy nyomású vizet, kő- és homokrétegek eltávolításához. Az 1920-as évekre a technológia széles körben elterjedt a bányászatban, de ekkor még relatíve nagy vízáramot, és "csak" néhány száz bar nyomást alkalmaztak. Ez maximálisan megfelelt a bányászati követelményeknek, hiszen nagy mennyiségű anyag eltávolítására volt szükség. A mai értelemben vett precíz vágáshoz szükséges nagy nyomás előállítása, ezekben az időkben, még nem volt lehetséges.
Dr. Norman Franz professzor 1968-ban szabadalmaztatta az első vágásra alkalmas rendszert, amelyben 700 bar-os víznyomást alkalmazott.
Az első kereskedelmi forgalomba került rendszert 1971-ben a McCatrney Manufacturing állította üzembe papírcsövek darabolására. Az 1970-as évek elejére a vízsugaras vágás üzemi víznyomása már 3800 bar volt. Ezek a berendezések még tisztán víz alkalmazásával dolgoztak, ami megfelelt a papír-, műanyagok, élelmiszerek vágására, de alkalmatlan volt nagyobb keménységű anyagokhoz, mint a fémek, a kerámiák, az üveg, vagy a kőzetek. A megoldást a vízhez kevert koptató anyaggal jelentette. Az 1980-as évek elejére kidolgozták az úgynevezett hidroabraziv (abrazív-vízsugaras) technológiát, ami mára széles körben alkalmazható rugalmas, nagy hatékonyságú eljárássá tette a vízsugaras vágást.
|